A róka és a holló (La Fontaine nyomán)
A róka és a holló (La Fontaine nyomán)
róka
holló
sajt
fa
énekel
Jean da La Fontaine: A tücsök és a hangya
Jean da La Fontaine: A tücsök és a hangya
Alekszej Tolsztoj: A répa
Alekszej Tolsztoj: A répa
A csillagszemű juhász
A csillagszemű juhász
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy király. Szörnyű hatalmas volt ez a király, féltek a népek tőle, ha messziről látták, reszkettek tőle, mint a nyárfalevél. Ha ez a király egyet tüsszentett, kengyelfutók s lovas legények vitték hírét az egész országban, s aki nem mondta: “Adj’ isten egészségére!”, halál fia volt. Nem is akadt az egész országban, csak egy ember, ki nem mondja, hogy adj’ isten egészségére. Ez a csillagszemű juhász volt.
Nosza, megfogták a király emberei a csillagszemű juhászt, vitték a király színe elé, s jelentették: – Ihol, felséges királyom, ez a csillagszemű juhász nem akarja mondani, hogy adj’ isten egészségére. Hej, szörnyű haragra lobbant a király! – Mit, te nem mondod, hogy adj’ isten egészségemre?! – Dehogynem mondom, felséges királyom, bizony mondom, hogy: adj’ isten egészségemre. – Nem az egészségemre, hanem az egészségére. – Hiszen mondtam, felséges királyom, egészségemre. Megrántja az udvarmester a juhász subáját, súgja neki: – Te szamár, mondjad, hogy adj’ isten egészségére. – De már azt nem mondom – mondotta a juhász – amíg a király őfelsége a lányát nekem nem adja.
Ott volt a királykisasszony a szobában, megtetszett neki a csillagszemű juhász, jó szívvel a felesége is lett volna, de nem mert szólni. Hanem a királynak sem kellett egyéb, csak ezt hallja, mindjárt bekiáltotta a katonáit: – Vigyétek ezt a legényt, s vessétek a fehér medve tömlöcébe!
Leviszik a legényt a tömlöcbe, hát ott fel s alá jár a fehér medve nagy morogva, három napja nem evett, egy falást nem adtak neki, hogy jól kiéhezzék, hadd szaggassa széjjel a juhászt. Ahogy a juhász belépett, felállott a két hátsó lábára, nagyot bődült. – No most, csillagszemű juhász, vége az életednek! De halljatok csudát, mikor a medve meglátta a juhász csillagszemét, egyszeriben megjuhászodott, lefeküdt a földre, meg se mozdult.
A csillagszemű juhász pedig egész éjjel dúdolt, fütyült s mikor reggel lement az udvarmester, szeme-szája tátva maradt, azt hitte, hogy csontját sem találja a juhásznak, s hát ím, ott állott előtte elevenen, kutyabaja sem volt.
Fölvezetik a juhászt a királyhoz s jelentik: – Felséges királyom, él a juhász. – Jól van, jól – mondja a király – de azért megijedtél, ugye? Hát most mondod-e, hogy adj’isten egészségére? Felelte a juhász: – Nem, amíg a leányát nekem nem adja, ha tíz halálba megyek is. – No, hát vessétek tíz halálba! – rikkantott a király.
Vitték a legényt a tömlöcbe, amelyikbe tíz óriási sündisznó volt elzárva. De bezzeg ezek nem szelídültek meg a szemétől, mert egyszerre tíz sündisznónak nem nézhetett a szemébe. No, hanem volt a csillagszemű juhásznak egy szépen szóló furulyája, azt a subája alól előhúzta, elkezdett furulyázni, kezdette andalgósan, folytatta szaporázva, S hát, uram teremtőm, táncra kerekedtek a sündisznók, járták elébb lassan, azután sebesebben, addig járták, míg el nem dűltek s azután lefeküdtek, aludtak, minta bunda.
Megy le reggel az udvarmester, összecsapja a kezét: – Hát te élsz? – kérdi a csillagszemű juhásztól. – Nem is halok meg – mondja a juhász – míg a király leánya a feleségem nem lesz. Fölvezetik a király színe elé. – No, te legény – mondja a király -, most már tíz halál torkában voltál, még most sem mondod, hogy adj’ isten egészségére? – Nem én, felséges királyom, ha még száz halálba visznek is, míg a leányát nekem nem adja.
– Hát akkor vigyétek száz halálba! – ordított a király nagy haraggal, s vitték a csillagszemű juhászt le abba a tömlöcbe, amelynek közepén volt egy kút, annak a belseje ki volt rakva száz kaszával, a fenekén égett egy mécses. Akit abba beledobtak, az onnét élve ki nem került soha. “Hej, szegény fejem – gondolta magában a juhász -, ennek már fele se tréfa!” Szól a katonáknak, hogy menjenek egy kicsit ki a tömlöcből addig, míg gondolkozik, hogy mondja-e: adj’ isten egészségére.
Kimennek a katonák, s a juhász nagy hirtelen a fokosát beleszúrja a kút köblébe s a fokosra ráakasztja a tarisznyáját, aztán rá a subáját, a suba nyakára az árvalányhajas kalapját s azzal szépen meghúzódik a tömlöc sarkában. Bejöttek a katonák s kérdik: – No, meggondoltad-e? – Meggondoltam – mondja a juhász -, de mégsem mondom, hogy adj’ isten egészségére. – No bizony, ha nem mondod, belé is taszítunk a kútba.
A katonák azt hitték, hogy a juhász már ott áll a kút mellett, a subáját, a fokosát, a mindenét beletaszították a kútba s mikor látták, hogy a kút fenekén a mécses kialudt, szentül azt hitték, hogy meghalt a juhász.
Megy le reggel az udvarmester, hadd lássa ő is, igazán elpusztult-e a csillagszemű juhász. Hát halljátok csak, ott ült a kút mellett, furulyázott.
Felviszik a király elé, s mondja neki a király: – No, te legény, mostan száz halálban voltál, mondod-e, hogy adj’ isten egészségére? – Nem én, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja. – Abból nem lesz semmi – mondta a király, pedig nem tudom, mit adott volna azért, ha a juhász azt mondja egyszer, hogy adj’ isten egészségére! “Hiszen – gondolta a király -, majd kevesebbel is megelégszel te.”
Befogatott a bársonyos hintajába, maga mellé ültette a csillagszemű juhászt, s úgy hajtatott az ezüst erdőbe. Mondta neki: – Látod-e ezt az ezüst erdőt, te juhász? Neked adom, ha azt mondod, hogy adj’ isten egészségére. Tetszett a juhásznak az erdő, de most is azt mondta: – Addig nem, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja.
Aztán az erdőből kihajtatott a király s messziről ragyogott feléjük az arany vár. – Látod-e azt az arany várat, juhász? Neked adom, ha azt mondod, adj’ isten egészségére. – Nem mondom, felséges királyom, míg nekem nem adja a leányát. Mentek tovább, s értek a gyémánt tóhoz. – No, te juhász – mondta a király – neked adom az ezüst erdőt, az arany várat s a gyémánt tavat, csak egyszer mondjad, adj’ isten egészségére. – Nem mondom én, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja. – Hát jól van, neked adom a leányomat, de aztán mondjad is, hogy adj’ isten egészségére!
Na, hazamennek, s a király mindjárt kihirdetteti az egész országban, hogy férjhez adja a lányát a csillagszemű juhászhoz, jöjjön, aki jöhet a vendégségbe, lesz étel, ital elegendő, különösen, ha hoznak magukkal. Hiszen lett lakodalom, hét országra szóló. Ott ült a csillagszemű juhász a király mellett, ettek, ittak, vígan voltak. Egyszer aztán hozzák a tormás húst, nagyot prüsszent erre a király, s hadarja egymásután a csillagszemű juhász: – Adj’ isten egészségére, adj’ isten egészségére, adj’ isten egészségére! – Mondta valami százszor. – Jaj, jaj, ne mondd tovább, inkább neked adom az egész országomat.
Ott egyszeriben meg is koronázták a juhászt, ő lett a király, de bezzeg jó sorsa lett ezután a népnek. Szerették is ezt a királyt. Ha prüsszentett, egy szívvel, lélekkel kiáltotta mindenki: “Adj’ isten egészségire!” Aki nem hiszi, járjon a végire s ezt a mesét adj’ isten egészségére!
A kőleves
A kőleves
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy háborúból hazatérő szegény katona. Rongyosan és éhesen ment egyik faluból ki, a másikba be, de bizony nem kínálták meg sehol se egy falás kenyérrel vagy egy kis meleg levessel. Bekéredzkedett az egyik házhoz is, kért a másik háznál is. Volt ahol a kutyát is ráeresztették, máshol meg olyan szegénynek tettették magukat, mint akiknek semmijük sincs.
Elhatározta magában a katona, hogy a következő faluban bemegy a legelső házba, és lakjon ott bárki is, levest főz magának. Ahogy beért a faluba, föl is vett az útról egy követ, s bement a legelső házba. Egy öregasszony lakott itt.
– Jó napot, öreganyám!
– Adjon Isten, vitéz uram!
– Hát hogy s mint szolgál az egészsége?
– Az enyém szolgál, ahogy szolgál, hát vitéz uramnak hogy szolgál?
– Nekem is éppen úgy szolgál, ahogy szolgál. De nagyon éhes vagyok, és úgy ennék valamit, ha volna, aki szívesen adna.
– Jaj, lelkem, vitéz uram, adnék én, ha volna. De én is olyan szegény vagyok, mint a templom egere. Semmim sincs, tiszta üres a kamrám, üres a padlásom, üres mindenem. Még egy falás sincs idehaza.
– Jól van – mondja a katona -, én nem vagyok annyira szegény, mint az látszik, van itt a zsebemben egy jó nagy kő. Ebből én tudnék levest főzni, csak kéne egy üstöcske vagy egy fazék, amiben megfőzhetném.
Kíváncsi lett nagyon az öregasszony, milyen lehet az a kőleves.
– Fazekat éppen adhatok, mert az van elég – mondja az öregasszony -, csak az nincs, amit beletehetnék.
Megmosta a katona a követ jó alaposan, aztán beletette a fazékba. Az öregasszony tüzet rakott. A katona vizet töltött a kőre, s odatette főni. Időnként egy jó hosszú fakanállal megkeverte a vizet.
Leste az öregasszony, hogy mit csinál a katona. Amikor a víz már forrt, a katona megkóstolta a levest.
– Finomnak finom – mondja -, de ha egy kicsi só volna benne, akkor még finomabb volna.
– Hozok én sót, van nekem – sürgölődött az öregasszony, és már hozta is. Beletette a katona a levesbe a sót, megkevergette jól, s azt mondta:
– Tudja-e, ha lenne egy kanálka zsírja, akkor lenne igazán jó ez a leves.
Felelt rá az öregasszony:
– Van nekem az is, hozok én!
Hozott egy kanál zsírt, azt is beleeresztették a fazékba. Kevergette a katona a levest, kóstolgatta, az öregasszony meg leste. Azt mondta egyszer csak a katona:
– Tudja, én gyakran főzök kőlevest, és elmondhatom, hogy a kőleves akkor a legfinomabb, ha egy kis kolbász is kerül bele.
– Van nekem kolbászom – vallotta be az öregasszony -, hozok én egy darabot a kamrából.
Be is ment, a katona meg utánakiáltott:
– Hozzon akkor már két darabot, öreganyám, mert nekem is kell egy darab meg magának is.
– Hozok, hozok! – kiáltott vissza az öregasszony, és már hozta is a két darab kolbászt.
A katona beletette azt is a fazékba. Közben szép lassan kevergette, kóstolgatta.
– Tudja-e – szólalt meg újra -, ha volna egy pár szem krumplija, azt még beleapríthatnánk a levesbe. S ha még egy kis zöldség is kerülne, az volna csak igazán fölséges!
– Van nekem az is – büszkélkedett az öregasszony -, mindjárt hozom is. Hamar hozott pár zöldséget, krumplit, azt gyorsan megpucolták, végül azt mondta az öregasszonynak:
– Kóstolja csak meg, maga is, hogy milyen jó!
Megkóstolja az öregasszony is:
– Jaj, hát sose hittem volna, hogy kőből ilyen jó levest lehessen főzni – csapta össze a kezét.
Hagyták még egy kicsit főni, aztán így szólt a katona:
– Még egy pár szem rizs is jó lenne benne, ha volna, de ugye az nincsen?
– Van nekem az is – bólogatott az öregasszony. Hamar még egy pár szem rizst is hozzátettek. Felsóhajtott a katona:
– No, most már tisztára olyan ez a leves, mint amilyeneket én szoktam főzni.
Megvárták, hogy megfőjön, aztán a katona szedett egy jó nagy tányérral az öregasszonynak, egyet magának, s jóízűen megették. Az öregasszony nem győzött eleget csodálkozni, hogy miként lehet egy kőből ilyen jó levest főzni? Mikor jóllaktak, azt kérdezte a katonától:
– Mondja, vitéz uram, nem adná el ezt a követ? Sokszor az sincs, amit főzzek, s ebből milyen jó levest tudnék én főzni:
– Eladom én szívesen! – felelte a katona, és elmosolyodott a bajusza alatt. – Száz forintért odaadom.
Az öregasszony hamar odaadta a száz forintot, kivette a levesből a követ, egy kendőbe betakargatta, s jól eldugta.
A katona meg elsomfordált a száz forinttal, nehogy az öregasszony meggondolja magát. Így már jól is lakott és volt neki száz forintja is, vígan rótta estig az utat, amíg nem talált megint egy olyan öregasszonyt, aki nem tudta, hogyan kell főzni a kőlevest. Ott aztán újra jóllakott.
Ez volt a kőleves története. Éljetek úgy, hogy nektek sohase kelljen megkóstolnotok!
Zelk Zoltán: Négy vándor
Zelk Zoltán: Négy vándor
A világ végétől kilenc lépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött egy icipici patakocska folydogált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket.
A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett.
Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy s a patak; akkora lehetett, mint mifelénk az erdők.
Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a házuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél.
Azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy testvér összeveszett. Azt hiszem, azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani: a veréb vagy a rigó? A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb; az Ősz és a Tél azt mondta, hogy a rigó. Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici kis patakot, egyik sem tudta megmondani, melyiknek van igaza. Így történt aztán, hogy a Tavasz így szólt testvéreihez:
– Ezen mi elveszekednénk a világ végéig. Én hát inkább elmegyek közületek. – Ezzel aztán el is indult, át a kis ösvényen, át a kavics nagyságú hegyen és az icipici patakon, míg csak a világ közepére nem ért. Beletellett vagy három hónap, amíg visszajött az erdőbe.
Akkor aztán eldicsekedett testvéreinek, hogy mennyire örültek neki az emberek. Mindenki azt mondta, hogy a Tavasz a legszebb a világon. Ezt bizony nem hagyta a Nyár. Ő is útra kelt, s ő is dicsekedve tért vissza:
– Énhozzám bizony így szóltak az emberek: te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb! Te érlelted meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk belőle, hogy kenyeret süthessünk a lisztből…
„Hát ha így van, én is útra kelek” – gondolta az Ősz. S nem is gondolta kétszer, túl volt már az erdőn, hegyen, patakon. Aztán, mikor visszatért, így szólt:
– Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyával mentem közéjük, vittem nekik szőlőt, diót, almát, körtét.
A Tél se hagyta magát, ő is útnak indult, szaladtak előtte a szelek, hogy hírül vigyék érkezését. Visszafelé is pajtásaival, a szelekkel jött, s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőkben, hogy legyen mivel fűteniök a szegényeknek.
Álló napig ezt mesélte, de már csak ketten hallgatták, a Nyár és az Ősz, mert a Tavasz közben újra útra kelt, s azóta is így vándorolnak, mióta világ a világ.
alma
búza
dió
erdő
év / esztendő
hegy
hó
jég
kenyér
körte
liszt
nyár
őröl
ösvény
ősz
összeveszett
patak
rigó
szél
szőlő
tarisznya
tavasz
tél
testvér
vándorol
veréb
világ
Két kecske találkozott egy pallón
Két kecske találkozott egy pallón
Egyszer volt, hol nem volt, valahol egy folyó mellett volt egy kecskenyáj. A kecskék elszéledtek a folyó mindkét partjára.
Meglátta egy fiatal kecske, hogy egy palló van a víz felett. Odament és felmászott rá. Gondolta, hogy a túlparton finomabb a fű. Észrevette ezt a túloldalon egy öreg kecske. Ő is sietve felment a pallóra.
A palló közepén összetalálkoztak.
– Miért jöttél fel a pallóra, ha láttad, hogy én fent vagyok?
– Azért, mert én öregebb vagyok. Menj vissza!
– Én aztán nem megyek vissza! Az enyém az elsőbbség, mert én jöttem ide hamarabb.
– De én vagyok az öregebb! A fiatalnak kell engednie!
Egyik sem akart engedni. Összeverekedtek a palló közepén, és mind a ketten beleestek a folyóba. Vége a mesének.”
Magyar irodalom jelnyelven
A magyar irodalom jelentős alakjairól kívánunk tájékoztatást nyújtani jelnyelven. Az oldalon az írók, költők művein kivűl az önéletrajzuk és egyéb hasznos információkat is megosztunk.
Ady Endre
1877-1919
A huszadik század elejének egyik legjelentősebb magyar költője, gyökeresen átalakította a magyar lírát. 1877-ben született Érdmindszenten, elszegényedett nemesi családban. Gimnáziumi tanulmányai után újságíróként dolgozik Debrecenben, majd Nagyváradon. 1899-ben megjelenik első kötete Versek címen. Nagyváradon megismerkedik Diósy Ödönné Brüll Adéllal, aki Léda néven a múzsája lesz. Ezután Párizsban folytatja munkáját, ahol a modern költészet nagy hatást tesz rá. Megjelenik az Új versek és a Vér és arany című kötete. Hazatérése után elszigeteltségét enyhíti, hogy a megalakuló Nyugat főszerkesztője Ignotus Pál felfedezi tehetségét és rendszeresen publikálja verseit a lapban, amelynek Ady haláláig a munkatársa lesz. Ezután folyamatosan jelennek meg kötetei, melynek témái például a szabadság, a szerelem, a látomásos tájköltészet, a forradalmi és istenes versek is ekkor születnek (a téma, az Illés szekerén című kötetben teljesedik ki). Szakít Lédával és új múzsája lesz, Boncza Berta (Csinszka) személyében, akit később feleségül is vesz. Az I. Világháború kitörésekor betegsége elhatalmasodik, háború ellenes verseit nem, vagy alig közlik. Utolsó, még életében megjelent kötete A halottak élén, amely a Csinszka szerelem verseit tartalmazza (egyik leghíresebb közülük az Őrizem a szemed). 1919-ben elhunyt Budapesten.
Ismertebb versei:
Góg és Magóg fia vagyok én…
Héja-nász az avaron
A Tisza-parton
A magyar ugaron
Párisban járt az ősz
Lédával a bálban
Nekünk Mohács kell
Magyar jakobinus dala
Emlékezés egy nyár éjszakára
Őrizem a szemed
Ady Endre
Őrizem a szemed
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
József Attila
1905-1937
1905-ben született Budapesten, munkás családban. Anyja egyedül nevelte két lánytestvérével, így később állami gondozásba került Öcsödre. Gyermekkora zaklatott volt, anyja korán elhunyt. Gimnáziumi tanulmányai után tanárnak készült, ám Tiszta szívvel című verse kapcsán kirobbant botrány miatt felhagyott ezzel az elképzelésével. Külföldön tanult, Bécsben, Párizsban hallgatott előadásokat, ezért a nyugati költészet nagy hatással volt rá. Első verseskötete 17 éves korában, 1922-ben jelent meg, A Szépség koldusa címen. A költő verseiből és mecénások támogatásából élt, barátságot kötött Juhász Gyulával és a Nyugat szerzőivel. Szerelmei közül többen múzsái voltak,
például Vágó Márta, Gyömrői Edit, Kozmutza Flóra. Költői pályája során számtalan forrásból merített, a népművészetből, a szürrealizmusból és az expresszionizmusból. Verseinek témáját és hangulatát a munkásmozgalommal való kapcsolata is meghatározza (jó példa erre a Külvárosi éj című kötet). A
korán elvesztett édesanya (Mama), a szerelem hiánya, a tájköltészet, a különböző formákkal való kísérletezés végigkíséri a költő életútját. Élete végén egyre jobban elhatalmasodott rajta depressziója, lelki betegségei, ezt pszichoanalízissel kezelték. 1936-ban megjelent utolsó kötete, a Nagyon fáj. 1937-ben Balatonszárszón, az akkor nagyon fiatal (32 éves) költő vonat alá került és szörnyethalt. Máig kérdéses, hogy baleset, vagy öngyilkosság történt.
Ismertebb versei:
Tiszta szívvel
Külvárosi éj
Elégia
Óda
Mama
A Dunánál
Téli éjszaka
Nagyon fáj
Tudod, hogy nincs bocsánat
A hetedik
József Attila
Tiszta szívvel
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.
Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.
Petőfi Sándor
1823-1849
Nemzeti hős, forradalmár, az egyik legnagyobb magyar költő. 1823-ban született Kiskőrösön, nemesi családban, ám kiváltságaival nem élt, a nép gyermekeként azonosította magát. Diákévei után színészként dolgozott, majd besorozták katonának, a szolgálat alól azonban gyakori betegeskedése miatt felmentették. Ezután visszament tanulni Pápára, ahol barátságot kötött Jókai Mórral és megkezdődött költői pályafutása. Többször próbálkozott újra a színészettel, vándorévei alatt rengeteg városban megfordult. 1842-ben jelent meg a Borozó című verse az Athenaeumban. 1844-ben Pestre költözött, ahol bekerült az fővárosi írók körébe, Vörösmarty Mihály és Bajza József voltak
példaképei. Folyamatosan ír, rendkívül termékeny időszak ez számára. Népies költészetén kívül jelentősek még családi költeményei (például Egy estém otthon), elbeszélő költeményei (ekkor születik A helység kalapácsa és a János vitéz), tájkölteményei (Az Alföld), szerelmi költészete. Rendszeresen megfordul a Pilvax kávéházban. Megismerkedik Szendrey Júliával, aki később a felesége lesz. A forradalom előtti években a forradalmi látomásköltészete és szabadságharc témájú versek kerülnek előtérbe. 1847-ben örök barátságot köt Arany Jánossal, akivel élénk levelezést folytat. 1848 március 15-én, a márciusi ifjak vezéreként jelentős szerepet játszik a forradalomban.
Részt vesz a 12 pont összeállításában, elszavalja egyik legfontosabb művét a Nemzeti dalt. Ezután is aktívan részt vesz a szabadságharcban, 1849-ben Segesváron életét vesztette a csatában.
Ismertebb versei:
Nemzeti dal
Európa csendes, újra csendes…
Anyám tyúkja
Szeptember végén
János vitéz
Az Alföld
A Tisza
A helység kalapácsa
Föltámadott a tenger
Egy gondolat bánt engemet…
Petőfi Sándor
Szeptember végén
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Radnóti Miklós
1909-1944
A modern magyar líra kiemelkedő alakja. 1909-ben született Budapesten, szülei fiatalon meghaltak (anyja születésekor), gyámság alá került. Eredeti neve Glatter Miklós volt, a Radnótit később vette fel.
Diákéveit először Budapesten, majd Csehországban töltötte, ahol egy textilipari főiskolára járt, már ekkor érdekelte a költészet. Folyamatosan ír, 1928-ban megismerkedik az avantgárd mozgalmakkal (Kassák Lajos hatására) és szakít a kötött formákkal. Ekkor ismerkedik meg későbbi feleségével, Gyarmati Fannival. 1930-ban megjelenik első kötete, Pogány köszöntő címmel. Szegeden járt egyetemre, magyar-francia szakra. A szegedi fiatal értelmiség segítségével megjelent harmadik és negyedik kötete, a Lábadozó szél és az
Újhold. 1935-ben házasságot kötött Gyarmati Fannival, akit verseiben Fifinek nevezett. 1936-től Budapesten élt, tanári állást nem sikerült szereznie, magántanárként tevékenykedett. Ebben az évben jelent meg a Nyugat segítségével a Járkálj csak halálraítélt! című kötete. Folyamatosan írt, sorra jelentek meg kötetei. 1940-ben zsidó származása miatt munkaszolgálatos lett. 1944-ben Lager Heidenauba hurcolták, dolgoztatták, majd erőltetett menetben nyugat felé hajtották, végül Abda határában kivégezték. Utolsó verseit és naplóját kabátjának zsebében találták meg, ezt később kiadták.
Ismertebb versei:
Nem tudhatom
Razglednicák
Töredék
Pogány köszöntő
Mint a bika
Huszonnyolc év
Második ecloga
Levél a hitveshez
Erőltetett menet
Tétova óda
Radnóti Miklós
Nem tudhatom
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.